Az elmúlt évek teljesen felborították a gyermekek világát, a naponta folyamatosan beáramló információdömping már a legkisebbek életébe is beférkőzött, melyet éretlen idegrendszerükkel gyakorlatilag képtelenek feldolgozni.

Hibáztathatnánk magunkat, a szülőket, a nevelőket, de a bűnbak keresés nem old meg semmit.

Úgy gondolom a problémák megoldásakor egyénileg érdemes kibogozni a szálakat, leásni a mélybe, körbejárva mind a gyermek szűk, mind táguló világát: mindazt, ami körbeveszi. Ugyanis amellett, hogy egységesen hatnak ránk a beáramló ingerek, hatások, emellett mindenki saját egyéni szintjén, saját családi vérmérséklete, attitűdje, hozzáállása, érzelmi-, lelki világa szerint reagál, és viselkedik.

Nem jelenthetünk ki semmit, hogy kire mi a legkárosabb hatás. Nem tudhatjuk az ok, okozati összefüggéseket addig, amíg meg nem ismerjük mélyebben az adott gyermeket és családját.

Szerintem a megértő, empatikus kapcsolódás, egymáshoz való viszonyulás az alap. Ha belső nyitottsággal, igazi figyelemmel fordulunk a másik felé, akkor nyílhatunk meg egymásnak, és a gócok, sérülések, sérelmek apránként ekkor válhatnak érzékelhetővé.

Ha egy kisgyermek túl korán találkozik a képernyővel, ha túl korán kap színes, élményekkel dúsított mozgóképi anyagot, akkor nyilvánvaló, hogy a természetes idegrendszeri fejlődésében zavar támad.

Nyilván nehéz a szülők helyzete is, ugyanis sokszor nincsenek a kezükben olyan módszerek, megoldási lehetőségek, melyekkel a gyereküket leköthetik, "szórakoztathatják", pláne, amikor időszűkében a nap huszonnégy órája sem elég.

Viszont érdemes hatni a szülőkre, kirántani őket is a napi hajszából. Az igény adott: egyre többen keresik a megoldásokat, lehetőségeket arra, hogyan tudnak akár csak napi néhány órát kikapcsolni, relaxálni, meditálni, vagy hétvégente elszabadulni a rutinfeladatok elől.

Itt lép be a képbe a pedagógia, gyógypedagógia, pszichológia. Minél komplexebb segítséget kapnak a családok a napi életvitelükhöz és minél személyreszabottabb módszertan, terápiás lehetőség van a kezükben, annál nagyobb a remény arra, hogy csökkenjen a napi frusztráció, és a fejlesztésre, szakmai, emberi támogatásra szoruló gyerekek, szülők apránként magukra találjanak a káoszban.